Farkasok.

Fejjel lefele fordította a kávéscsészét.
A kávé kifolyt. Fekete. 
Foltos lett a hófehér abrosz. Fekete.
A sötét lé lecsorgott az asztalról. Lecsöpögött a földre. Az is foltos lett. Fekete.
Szennyeződés. Beleivódott a pamutszálak közé. Képtelenség kitisztítani. Mindig fekete marad.
A felbőszült anyafarkas védi a kölykét saját magától. De meddig?
Mi történik akkor, ha a csésze is eltörik?
A szilánkok a húsba vágnak. A seb összeforr, de a hegek megmaradnak.
Nem szükségszerű másokat is a saját hegeid alapján átformálni.
A harapásnyomok lassan eltűnnek...

Morzsák

A harántcsíkolt szívizom központi sejtmagja rothadásnak indult. A bordák már nem kapcsolódnak össze senkiével. A tátongó seb kivéreztet minden emberit.
                                 Ő soha nem kívánt a saját tragédiájának főszereplőjévé lenni.
Egyén. Egy-én. Egy. Én. Én-egy. Én. Vagy Ő? Te? Identitászavar.
Gondolatmenetekből kiragadott értelmetlen szóhalmazok összeolvasztása. Csak azért, hogy a gyomor megteljen vele. Édes-keserű negyedmondatok. 
                                                                                            Tu fais n'importe quoi.
Hol a fejem?
                                                                                                         Rég nem írtam.

Az első.

Tudod min gondolkodtam? Hogy mi is vagy bennem valójában. Néha random ezen kezdek gondolkodni, és mindig más választ kapok. Volt már, hogy arra, jutottam, hogy egészen kedvellek. De gyűlöltelek is már. Néha fel akarlak nevelni magamban, de néha ki akarlak kaparni, és már éppen hívnám az abortusz-orvosom, de valami ismeretlen indíttatásból mégis megtartalak. Nem vagy nagybetűs nekem. dőlt vagy. Vagy aláhúzott. De nem is kisbetűs. Ezért próbálok beléd kapaszkodni. Mert te vagy jelenleg az egyetlen, aki felülkerekedett a kisbetűn. Nem tudom jól teszem-e. Nem tudom, te hogyan írsz le engem magadban. Kisbetűs, nagybetűs, dőlt, aláhúzott, kiskapitális, alsó indexes, felső indexes, vagy egyáltalán méltó vagyok-e arra, hogy betűkké avass. Úgy érzem magam, mint egy süket néma, akit bezártak egy vaksötét szobába. Mint egy súlyosan autista hatéves, aki csak kettéharapott negyed mondatokkal képes kommunikálni. 

Az a bizonyos abortusz-orvos.
Mindig hozzá fordult, amikor ki akarta ölni magából az éppen benne éledezőt. Ő mindig segített neki. Kikaparta belőle már a plátóit, a hamist, az igazit, az örökké tartót, az ismeretlent, a lidércet, a bizonytalant, a keserűt, a fájdalmasat, az unalmasat. Csak magát nem. Magát soha. Olyankor, amikor jött valaki más, elbújt, eltűnt egy pillanatra, de amikor az a bizonyos másik eltűnt, újra előjött, és nagybetűssé vált. Ő volt az egyetlen nagybetűs az életében. Nem tudta hova sorolhatná. Nem volt se plátói, se hamis, se igazi, se örökké tartó, se ismeretlen, se lidérces, se bizonytalan, se keserű, se fájdalmas, se unalmas. Egyszerűen csak volt. Valahol az Éterben. Egy leírhatatlan, körülkerülhetetlen, olvashatatlan maszlag, amit kettejükön kívül nem értett s nem érthetett senki. Néha megfulladtak egymástól. Néha beleőrültek egymás hiányába. Néha úgy érezték túl szűk a mellkasuk, nem férnek a bordáik, ezért össze kell kapcsolniuk kettejük életét.
Nem ismerték egymást igazán. Nem is akarták. Csak voltak. Egymás mellett két idegen, akik minden egyes idegszálukkal egymásra voltak hangolódva. Néha olyan volt, mint egy katarzis, mindennél fennköltebb. Máskor mint a méreg, amitől az ember napokig okád. Undorító és gusztustalan.
Eltűntek. Napokra. Hetekre. Hónapokra. Évezredekre. De a legvégén mindig kellett a másik. Mint a búvárnak a friss levegő, miután kifogy az oxigén palack.
Gyűlölte, imádta, szerette, utálta. Ez a kettősség kikészítette. 
Vénásan adagolta be magának, mint a drogot. Tönkretette, mégsem tudott volna élni nélküle.
El akarta engedni. Ki akarta kaparni magából őt is. De nem merte. Mert nem volt több nagybetűs.

Emberírtó.

Azon gondolkodtam, hogy ha lenne nekem egy flakon
emberírtóm
akkor szépen képen fújnám azt, aki nem tetszik,
aki belém köt, aki kinevet,
majd ördögi vigyorral a képemen végignézném, ahogy elhull,
mint a szúnyogok.
Ma gonosz vagyok. Hihi.  
 emberírtó, emberírta, emberitta
                                      és kipurcant

gyereknek bátor, férfinak gyáva.

halottat látott. ismét. túl sokadjára már.
amint belépett a ravatalozóba remegni kezdett. hányingere lett.
persze, ahogy a tisztesség egy jó baráttól megkívánja részvétet nyilvánított, és elmondta, hogy nagyon sajnálja, meg a szokásos maszlag.
próbálta kizárni a koporsóban fekvő férfi testét, de a szeme minduntalan rá tévedt. teljesen felfordult a gyomra.
nem magától a férfitól undorodott, hisz kisgyerekkora óta ismerte, sőt, talán valahol még szerette is, egyszerűen csak képtelen volt elviselni a tudatot, hogy egy élettelen teste feszik ott, azt siratja mindenki. hisz az csak egy test, egy tárgy. azt minek siratni. úgy képzelte, hogy ez pont ugyan olyan, mint amikor a kisgyerek bömböl az eltört játéka után.
ki akart onnan szabadulni. minél hamarabb.
teljes szívéből gyűlölt ott lenni, el akart futni, messze ki a világból, oda ahol nem hal meg senki, és nem siratnak hullákat.
félt, hogy egyszer ő is meghal, és majd róla is egy koporsóban nyugvó hulla fog az emberek eszébe jutni meg egy papírfecni a nevével, és a szokásos sablonszöveggel.
nem akar meghalni. soha.

Szent Iván éji álom

a tábortűznél ült. bazsalygott.
hátradőlt, elterült a fűben, és az eget figyelte. nem voltak csillagok. a távolban villámlott.
körülötte emberek sokaság ült, arctalanul. gitároztak meg énekeltek, elcsépelt tábortűzi dalokat.
nem figyelt rájuk.
a tűz perzselte az oldalát. a füst csípte a szemét.
nem érdekelte.
feltúrt a hajába, és sóhajtott egy nagyot, vett egy mély levegőt, majd felült, és egy pillanat alatt beleolvadt a zenélő társaságba.
ő is énekelt.
egy pillanatra jól érezte magát.

Bogárgyilkos.

életében először ontotta szánt szándékkal ki valaminek az életét.
egy bogár volt. nagylábujj-köröm méretű. fekete.a zuhanykabinban futottak össze ketten. nem épp volt kellemes találkozás.épp a felmosóvödröt akarta megtölteni, és mivel a mosdókagylónál ez lehetetlennek bizonyult, úgy döntött, hogy a zuhanyrózsa segítségét igényli.félrehúzta a műanyagfüggönyt, és akkor meglátta.nem rémült meg, hisz sohasem félt a bogaraktól. igazából nem is kellett volna csinálnia semmit, csak teletölteni a vödröt, visszahajtani a függönyt, mintha mi sem történt volna.megfogta a zuhanyrózsát, megengedte a hideg vizet, teletöltötte a vödröt, de akkor ismét eszébe jutott a bogár. már lendült is a keze, hogy elzárja a csapot, de megtorpant.a bogár!nem is gondolkozott, csak nemes egyszerűséggel a kis élőlény felé tartotta a vízsugarat, mely rögtön el is sodródott az áradatban.a lefolyónál megpróbált kapaszkodni, hogy a hömpölygő víz ne taszítsa a pusztulásba. de milyen erősen kapaszkodott! küzdött az életéért.rettenetes volt nézni. percekig csak figyelte, hogy mint kínlódik szerencsétlen állat, mielőtt végérvényesen lecsúszik a kanálisba, és vízbe nem fúl.bűntudat ébredt benne, de csak egy röpke pillanatra.elzárta a vizet, elhúzta a függönyt, majd mintha mi sem történt volna megfogta a vödröt és odábbállt.de a bogár meghalt.

Confused.

Földbe gyökereztek a lábai. Ismét. Bár most nem ült.

Állt, szemben Vele, aki arra sarkallta őt, még akkor rég, hogy kibújjon vackából, és végre megmozduljon.

Most ismét mozdulatlanul állt előtte. 

Eleinte minden csodás volt. Sőt, még most is az csak éppen...

Ismét eluralkodott rajta a rettegés. Félt, hogy valójában ő nem jelent olyan sokat Neki, mint Ő neki. Félt, hogy csak addig kellett, amíg megkapták, aztán majd csak egy trófea vált belőle. Rettegett. Mindennél jobban. Nem akarta elveszíteni Őt. 

Attól is megrémült, hogy valójában mennyire ragaszkodik Hozzá. Magának is nehezen vallotta be, nem hogy Neki, hiszen félt, hogy ezzel csak elriasztaná. Nem tudta mit szabad gondolnia és mit nem, mit mondhat ki, és mit jobb ha megtart magának. Valaki minduntalan csak azt suttogta a fülébe, hogy kihasználják, hogy nem való semmire, hogy nem kell senkinek, és ez teljesen összezavarta.

Tehetetlenül álldogált Vele szemben.

Elfogta a sírás.....

A waterlooi csata.

Magyar órára készült izé. Elméletben jó, sajnálatos módon a tanárnő felolvastatta velem az osztály előtt. (Ja, azt azért közölném, hogy az idézet egy Arany balladából van, amiben az öngyilkosok, akik a Dunába ugrottak feltámadnak, és egy-egy ilyen mondattal visszaugranak. A téma az volt, hogy választani kellett egy idézetet, és az alapján kellett megírni az emberi sorsot. De ezt csakígy zárójelben.)

"Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napóleont"

A többi sugdos:a bolond!"

Általános iskola negyedik osztályában hallott először Napóleonról. Akkoriban még nem keltette fel érdeklődését a téma, egészen addig, amíg tanítójuk hirtelen elhalálozása után helyettesítő tanárjuk nem érkezett. Az aprócska, idős néni annyira lelkesen adta elő a gyerekek számára a waterlooi csata eseményeit, hogy Ő szinte a megszállottjává vált.

Éjjel nappal csak a csatáról volt képes beszélni, semmi másról.

Blücher tábornagy fanatikusává vált. Azt képzelte, hogy Ő vezette a porosz hadsereget, hogy Ő győzte le a franciákat.

Tizenhét éves volt, amikor diliházba szállították. Ott kezdett el sakkozni. Úgy képzelte, hogy minden egyes sakkjátszma egy csata.

Minden egyes alkalommal Ő győzött.

Amikor huszonhatodik életévét betöltötte, kiengedték a sárga házból. Azt mondták, felépült.

Most a fekete oldalon ül, tizenhat bábú társaságában. Vele szemben az ellenfél, ugyanennyi katonával. Még nem kezdődött el a csata. Még van másfél percük felkészülni.

"Napóleon" indít. Úgy mozdítja a bábuját, mint aki biztos abban, hogy ő fog nyerni. Öntelten nyomja meg a sakkóra gombját.

Most Ő következik. Izzad a tenyere. Először csak egy parasztot mozdít el. Nem kockáztat.

Az elkövetkező percekben macska-egér játék folyik. Csak úgy hullanak a bábuk, mint a katonák az éles ütközetben.

A fekete oldal egyre jobban sarokba szorul. A hadvezér egyre idegesebb. Már nem csak a tenyere izzad, a homlokáról is csöpög a víz. Ez már nem egyszerű játék, az élet-halál harc.

Pont mint abban a bizonyos csatában. Csak most fordult a kocka. Napóleon állt nyerésre.

Most egy pillanatra nem figyelt. Rosszat lépett.

Egy el passant, és a fekete király sakkot kapott.

Rettenetes! Veszíteni fog!

Úgy érzi ellene fordult a történelem. Kétségbeesetten próbál fordítani a helyzeten, de nem megy.

Mattot kapott.

Felborult a történelem rendje. Napóleon legyőzte Blücher tábornagyot.

Úgy érzi összedőlt a világ. Hisz ő már ezerszer nyert, mi az, hogy most veszít? Hogy képzelik ezt?

Teljesen lesújtva érzi magát. Megtörtént a lehetetlen.

Nem bírja elviselni a tudatot.

A vesztett háború után az első dolga az, hogy kisétál a Duna partjára.

Ez volt az utolsó waterlooi csata.

Szívdobbanás

a sarokban ült. egyedül. akár egy szobor. a lábait felhúzta, a homlokát a térdeinek döntötte.

a szívverését számolta. egyesével.

percenként pontosan nyolcvan.

tizenöt és fél éve üldögélt ott, és mindig ugyanannyit számolt. percenként nyolcvan.

tizenöt és fél év alatt nem mozdult. talán még a szemeit sem nyitotta ki soha, hisz minek, úgysem lát semmit.

egyszer aztán valami hirtelen indíttatásból felemelte a fejét.

nem látott sokat, csak egy faágat, mely feléje nyújtózott, mintha csak azt kiáltaná "gyere, kapaszkodj belém, elviszlek innen!".

de Ő nem mozdult. félt, hogy átverik, ezért visszahajtotta a fejét, és számolt tovább.

mintha most több lenne... már nem nyolcvanat számolt.

megrémült.

ismét felnézett. egyenesen az ágyra. és számolni kezdett.

százhúsz.

remegett egy kicsit. életében először megmozdult.

kinyújtotta a kezét, hogy elérje az ágat, már éppen elérte volna.....

és akkor megtorpant...