Az a bizonyos abortusz-orvos.
Mindig hozzá fordult, amikor ki akarta ölni magából az éppen benne éledezőt. Ő mindig segített neki. Kikaparta belőle már a plátóit, a hamist, az igazit, az örökké tartót, az ismeretlent, a lidércet, a bizonytalant, a keserűt, a fájdalmasat, az unalmasat. Csak magát nem. Magát soha. Olyankor, amikor jött valaki más, elbújt, eltűnt egy pillanatra, de amikor az a bizonyos másik eltűnt, újra előjött, és nagybetűssé vált. Ő volt az egyetlen nagybetűs az életében. Nem tudta hova sorolhatná. Nem volt se plátói, se hamis, se igazi, se örökké tartó, se ismeretlen, se lidérces, se bizonytalan, se keserű, se fájdalmas, se unalmas. Egyszerűen csak volt. Valahol az Éterben. Egy leírhatatlan, körülkerülhetetlen, olvashatatlan maszlag, amit kettejükön kívül nem értett s nem érthetett senki. Néha megfulladtak egymástól. Néha beleőrültek egymás hiányába. Néha úgy érezték túl szűk a mellkasuk, nem férnek a bordáik, ezért össze kell kapcsolniuk kettejük életét.
Nem ismerték egymást igazán. Nem is akarták. Csak voltak. Egymás mellett két idegen, akik minden egyes idegszálukkal egymásra voltak hangolódva. Néha olyan volt, mint egy katarzis, mindennél fennköltebb. Máskor mint a méreg, amitől az ember napokig okád. Undorító és gusztustalan.
Eltűntek. Napokra. Hetekre. Hónapokra. Évezredekre. De a legvégén mindig kellett a másik. Mint a búvárnak a friss levegő, miután kifogy az oxigén palack.
Gyűlölte, imádta, szerette, utálta. Ez a kettősség kikészítette. 
Vénásan adagolta be magának, mint a drogot. Tönkretette, mégsem tudott volna élni nélküle.
El akarta engedni. Ki akarta kaparni magából őt is. De nem merte. Mert nem volt több nagybetűs.