Confused.

Földbe gyökereztek a lábai. Ismét. Bár most nem ült.

Állt, szemben Vele, aki arra sarkallta őt, még akkor rég, hogy kibújjon vackából, és végre megmozduljon.

Most ismét mozdulatlanul állt előtte. 

Eleinte minden csodás volt. Sőt, még most is az csak éppen...

Ismét eluralkodott rajta a rettegés. Félt, hogy valójában ő nem jelent olyan sokat Neki, mint Ő neki. Félt, hogy csak addig kellett, amíg megkapták, aztán majd csak egy trófea vált belőle. Rettegett. Mindennél jobban. Nem akarta elveszíteni Őt. 

Attól is megrémült, hogy valójában mennyire ragaszkodik Hozzá. Magának is nehezen vallotta be, nem hogy Neki, hiszen félt, hogy ezzel csak elriasztaná. Nem tudta mit szabad gondolnia és mit nem, mit mondhat ki, és mit jobb ha megtart magának. Valaki minduntalan csak azt suttogta a fülébe, hogy kihasználják, hogy nem való semmire, hogy nem kell senkinek, és ez teljesen összezavarta.

Tehetetlenül álldogált Vele szemben.

Elfogta a sírás.....