Mindig macskákkal álmodott. Hajnali kettőkor zihálva ébredt arra, hogy foszforeszkál. Mint azok a csillagok a plafonon, egy messzi kollégiumszobában. Talán nem is ebben az univerzumban történt...
De most a saját ágyán feküdt, zihálva, néma sikollyal a torkán. A saját fekete-rózsaszín ágyneműjében, és a lelkébe maró fájdalom hatására egyből ráébredt: él.
Ötven kiló szín hús a levegőben, s mind a százhatvankét centis tizehatos voltában élt.
Behunyt szemmel élt. Festett szőke hajjal. Fél-lénnyel, halogatva.
Ugyanúgy elrontja, mint mások.
Pecsét van a homlokán: név, születési dátum, személyi szám, lakcím. Billog, mint a marhákon.
Kegyetlenül, tüzes vassal belevésbe a húsba. Addig viseli a heget, amíg meg nem hal. Vagy le nem nyúzza az arcáról a bőrt.
Nem tartozott a csordába. Pedig igyekezett.
Kitárta a mellkasát. A bordái idétlenül csüngtek a semmibe. A hús nem forrt össze más hússal.
Kikezdték a nyüvek, amíg meg nem rothadt.
Tizenhatosan
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése