.

Meztelen macskákkal álmodott. Görbe, rozzant vázukon lógott a rózsaszín bőr. Úgy festettek, mintha a nemlét felé félúton beleestek volna a remény pöcegödrébe.
Reggel talált egy lapos fürdőszobamérleget. Ráállt. Ötven kilogramm szín hús. Félig van a húsban. Beleékelve a bordák közé, lélekcafatokban. 
"Félig vagyok. Itt nem is én vagyok"-gondolta, s alatta leszakadt a padló, a lapos fürdőszobamérleggel együtt, ő pedig ott maradt, a levegőben, fél-lénnyel. 
Halogatott egésszé válni. Mindenki a halogatással rontja el. Ezért lebegett ő is a levegőben, és nem zuhant le, ahogy az egész emberek szokták.
Másnap vonattal elutazott a Macskavárosba. A Macskavárosba, a helyre, ahol neki el kell veszni.

Születésnapomra (október egy)

Mindig macskákkal álmodott. Hajnali kettőkor zihálva ébredt arra, hogy foszforeszkál. Mint azok a csillagok a plafonon, egy messzi kollégiumszobában. Talán nem is ebben az univerzumban történt...
De most a saját ágyán feküdt, zihálva, néma sikollyal a torkán. A saját fekete-rózsaszín ágyneműjében, és a lelkébe maró fájdalom hatására egyből ráébredt: él. 
Ötven kiló szín hús a levegőben, s mind a százhatvankét centis tizehatos voltában élt.
Behunyt szemmel élt. Festett szőke hajjal. Fél-lénnyel, halogatva.
Ugyanúgy elrontja, mint mások.
Pecsét van a homlokán: név, születési dátum, személyi szám, lakcím. Billog, mint a marhákon.
Kegyetlenül, tüzes vassal belevésbe a húsba. Addig viseli a heget, amíg meg nem hal. Vagy le nem nyúzza az arcáról a bőrt.
Nem tartozott a csordába. Pedig igyekezett. 
Kitárta a mellkasát. A bordái idétlenül csüngtek a semmibe. A hús nem forrt össze más hússal.
Kikezdték a nyüvek, amíg meg nem rothadt.
Tizenhatosan