Confused.

Földbe gyökereztek a lábai. Ismét. Bár most nem ült.

Állt, szemben Vele, aki arra sarkallta őt, még akkor rég, hogy kibújjon vackából, és végre megmozduljon.

Most ismét mozdulatlanul állt előtte. 

Eleinte minden csodás volt. Sőt, még most is az csak éppen...

Ismét eluralkodott rajta a rettegés. Félt, hogy valójában ő nem jelent olyan sokat Neki, mint Ő neki. Félt, hogy csak addig kellett, amíg megkapták, aztán majd csak egy trófea vált belőle. Rettegett. Mindennél jobban. Nem akarta elveszíteni Őt. 

Attól is megrémült, hogy valójában mennyire ragaszkodik Hozzá. Magának is nehezen vallotta be, nem hogy Neki, hiszen félt, hogy ezzel csak elriasztaná. Nem tudta mit szabad gondolnia és mit nem, mit mondhat ki, és mit jobb ha megtart magának. Valaki minduntalan csak azt suttogta a fülébe, hogy kihasználják, hogy nem való semmire, hogy nem kell senkinek, és ez teljesen összezavarta.

Tehetetlenül álldogált Vele szemben.

Elfogta a sírás.....

A waterlooi csata.

Magyar órára készült izé. Elméletben jó, sajnálatos módon a tanárnő felolvastatta velem az osztály előtt. (Ja, azt azért közölném, hogy az idézet egy Arany balladából van, amiben az öngyilkosok, akik a Dunába ugrottak feltámadnak, és egy-egy ilyen mondattal visszaugranak. A téma az volt, hogy választani kellett egy idézetet, és az alapján kellett megírni az emberi sorsot. De ezt csakígy zárójelben.)

"Enyém a hadvezéri pálca,

Mely megveré Napóleont"

A többi sugdos:a bolond!"

Általános iskola negyedik osztályában hallott először Napóleonról. Akkoriban még nem keltette fel érdeklődését a téma, egészen addig, amíg tanítójuk hirtelen elhalálozása után helyettesítő tanárjuk nem érkezett. Az aprócska, idős néni annyira lelkesen adta elő a gyerekek számára a waterlooi csata eseményeit, hogy Ő szinte a megszállottjává vált.

Éjjel nappal csak a csatáról volt képes beszélni, semmi másról.

Blücher tábornagy fanatikusává vált. Azt képzelte, hogy Ő vezette a porosz hadsereget, hogy Ő győzte le a franciákat.

Tizenhét éves volt, amikor diliházba szállították. Ott kezdett el sakkozni. Úgy képzelte, hogy minden egyes sakkjátszma egy csata.

Minden egyes alkalommal Ő győzött.

Amikor huszonhatodik életévét betöltötte, kiengedték a sárga házból. Azt mondták, felépült.

Most a fekete oldalon ül, tizenhat bábú társaságában. Vele szemben az ellenfél, ugyanennyi katonával. Még nem kezdődött el a csata. Még van másfél percük felkészülni.

"Napóleon" indít. Úgy mozdítja a bábuját, mint aki biztos abban, hogy ő fog nyerni. Öntelten nyomja meg a sakkóra gombját.

Most Ő következik. Izzad a tenyere. Először csak egy parasztot mozdít el. Nem kockáztat.

Az elkövetkező percekben macska-egér játék folyik. Csak úgy hullanak a bábuk, mint a katonák az éles ütközetben.

A fekete oldal egyre jobban sarokba szorul. A hadvezér egyre idegesebb. Már nem csak a tenyere izzad, a homlokáról is csöpög a víz. Ez már nem egyszerű játék, az élet-halál harc.

Pont mint abban a bizonyos csatában. Csak most fordult a kocka. Napóleon állt nyerésre.

Most egy pillanatra nem figyelt. Rosszat lépett.

Egy el passant, és a fekete király sakkot kapott.

Rettenetes! Veszíteni fog!

Úgy érzi ellene fordult a történelem. Kétségbeesetten próbál fordítani a helyzeten, de nem megy.

Mattot kapott.

Felborult a történelem rendje. Napóleon legyőzte Blücher tábornagyot.

Úgy érzi összedőlt a világ. Hisz ő már ezerszer nyert, mi az, hogy most veszít? Hogy képzelik ezt?

Teljesen lesújtva érzi magát. Megtörtént a lehetetlen.

Nem bírja elviselni a tudatot.

A vesztett háború után az első dolga az, hogy kisétál a Duna partjára.

Ez volt az utolsó waterlooi csata.