a sarokban ült.
egyedül. akár egy szobor. a lábait felhúzta, a homlokát a térdeinek döntötte.
a szívverését számolta. egyesével.
percenként pontosan nyolcvan.
tizenöt és fél éve üldögélt ott, és mindig ugyanannyit számolt.
percenként nyolcvan.
tizenöt és fél év alatt nem mozdult. talán még a szemeit sem
nyitotta ki soha, hisz minek, úgysem lát semmit.
egyszer aztán valami hirtelen indíttatásból felemelte a fejét.
nem látott sokat, csak egy faágat, mely feléje nyújtózott, mintha
csak azt kiáltaná "gyere, kapaszkodj belém, elviszlek innen!".
de Ő nem mozdult. félt, hogy átverik, ezért visszahajtotta a
fejét, és számolt tovább.
mintha most több lenne... már nem nyolcvanat számolt.
megrémült.
ismét felnézett. egyenesen az ágyra. és számolni kezdett.
százhúsz.
remegett egy kicsit. életében először megmozdult.
kinyújtotta a kezét, hogy elérje az ágat, már éppen elérte
volna.....
és akkor megtorpant...
